A ma használatos gyógyszerek alkotóelemeinek mintegy fele növényi eredetű, negyed részük pedig növényi kivonatokat vagy közvetlenül a növényekből származó bioaktív molekulákat tartalmaznak. Így a félszintetikus gyógyszerek használata, valamint a gyógynövény-terápia révén a növényekkel történő gyógyitás a világon a legelterjedtebb kezelési mód.
A növényeket az ember az idők kezdete óta használta fájdalomcsillapításra. Mágikus erőt tulajdonított nekik, majd fokozatosan megtanult különbséget tenni tulajdonságaik között.
Már az ókori Görögországban az orvostudomány atyjának nevezett Hippokratész (I.e.460-377) javasolta a spárgát és a fokhagymát vízhajtó tulajdonságáért, a mákot hipnotizáló hatásáért még a fűzfa leveleit lázcsillapító szerként. Időszámításunk kezdetén egy másik görög orvos, Dioszkuridész megalkotta az első gyógynövényes herbáriumot; több mint 500 növényfajt írt le. Néhán évszázaddal később, arab és perzsa fordításban ezt a munkát használják majd muzulmán tudósok is, akik nagy hatással lesznek a kor egyetemeire.
Az afrikai és ázsiai kereskedelemnek köszönhetően a nyugati gyógyszerkönyvek az évszázadok során sokféle egzotikus növénnyel és fűszerrel gazdagodtak. Helyet kapott bennük a kámfor, a gyömbér, a fahéj, a szerecsendió, a szantál, a kurkuma, a ginszeng és a szenna. De mind a helyi, mind a távoli eredetű növnyek használatát még hosszú ideig kisebb-nagyobb mértékben a képzeleten alapuló néphit határozta meg. A középkorban babona, mágia és a tapasztalaton alapuló megfigyelés keveredett a növényi terápiákban. A reneszánsztól kezdve a tudomány már elvetette az alkimista varázsitalokat és egyéb mágikus gyógyszerek használatát. A gondosan begyűjtött helyi növényeket gyógyteaként, főzetként vagy különféle kenőcsként alkalmazták, amelyek a hagyományok átörökítésével a kezelések alapját képezték.
